Népszavazunk, alig több mint két hét múlva. Az eredményt megjósolni senki sem tudja, noha ötletek, elképzelések, forgatókönyvek sokasága jelent meg mióta a köztársasági elnök kitűzte a népszavazás időpontját.
A közvélemény-kutatások az igenek elsöprő győzelmét jelzik előre, csakúgy, mint az elemzések többsége. Jelen írás ezekhez az elemzésekhez és kutatásokhoz szeretne –amolyan széljegyzetként- néhány gondolatot hozzáfűzni.
Először is nézzük a tényeket: a felmérések szerint az emberek 42-44% biztosan, további 20-23% pedig valószínűleg elmenne szavazni. A kérdések támogatottsága némiképp eltérő, de minden esetben az igenek győznének, mindhárom kérdés esetén a szavazatok kétharmada igen lenne (ez tehát összességében azt jelentené, hogy mindhárom kérdésben eredményes lenne a népszavazás, hiszen a választópolgárok 40-45%-a egy irányba voksolna).
A rendszerváltás óta eltelt időszakban nagyon jól megtanulhattuk, hogy „nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat” kell megnyerni. Az alábbiakban összegyűjtjük tehát azokat az érveket, ami alapján valószínűsíthetjük: hozhat még meglepetést március 9. Ehhez két kérdést kell alaposabban megvizsgálni:
1. Kik mennek el szavazni?
2. Hogyan fognak szavazni?
Miről szól a népszavazás?
Számos indok lehet arra, hogy miért megy el valaki szavazni, legyen szó országgyűlési /önkormányzati választásról, helyi vagy országos népszavazásról. Vannak, akiket egyfajta állampolgári kötelességtudat, másokat a párthűség vagy csak egyszerűen saját anyagi helyzetük motivál arra, hogy vegyék a fáradtságot és elmenjenek voksolni. Éppen ezért világossá kell tennünk, mi a népszavazás tétje. Egyszerű döntés a 300 forintokról, vagy a kormány egész munkájának megítélése? A három igennel csupán sokat spórolhatunk, vagy a kormányzati teljesítményt ítéljük el vele? A kérdés feltevése megkerülhetetlen. Egészen más összetételű (és létszámú) „új többséget” kapunk, ha csak a pénztárcánkat érintő kérdéseknek tekintjük a március 9-i referendumot, mint ha a kormány teljesítményét akarjuk vele értékelni.
Előbbi esetben az igenek mellé bátran felsorakoztathatók azok is, akik egyébként inkább kormánypárti szavazók, de a vizitdíjjal, tandíjjal nem értenek egyet –megvan azonban annak a veszélye, hogy ebben az esetben számos, a kormány leváltását sürgető, de a vizitdíjat, tandíjat napi szinten meg nem élők szavazatát elveszítjük. Ha azonban március 9. a kormány leváltását célozza meg, akkor a kormánypártoktól elfordult szavazók könnyen aktivizálhatják magukat és ők így tulajdonképpen a kormányváltás lehetőségére fognak nemet mondani (és végül az ő szavazatuk ismét Orbán Viktor elleni protestszavazat lesz).
Hogy a két stratégia mennyire fontos, jól jelzi a Fidesz kettős kampánya: a „párton kívüli” Tarlós István a Szociális népszavazás címke alatt kampányol, a három kérdést pusztán pénzügyi természetűnek feltüntetve, míg Orbán Viktor képviseli a népszavazás kormány-váltó mivoltát. Véleményem szerint egyébként a taktika teljesen felborult, mióta a Fidesz aktív kampányba kezdett, és Orbán Viktor is tevékenyen fellép, a Tarlós-féle vonal teljesen háttérbe szorult: a kampányfilmből és Orbán Viktor beszédeiből is inkább az érződik, hogy a népszavazás a kormányról szól, nem pedig a 300 forintokról. Kérdéses azonban hogy a felfokozás, a népszavazás tétjének növelése eléri-e a célját: mozgósító hatása egyértelmű, csakhogy ez a taktika mindkét oldalt mozgósítja, miközben a saját oldallal szemben további elvárásokat ébreszt, melyek nem teljesülése komoly bizalmi válsághoz vezethet a jobboldalon. A közvélemény kutatásokból kiolvasható folyamatokból érződik is a hatás: az elmúlt egy hónap alatt 10%-ról 17%-ra nőtt a nemek aránya a tandíj ügyében, 9%-ről 17%-ra a vizitdíj, és 8%-ról 15%-ra a kórházi napidíj esetén [Medián].
Kik szavaznak végül?
Az ördög a részletekben rejlik –ez egy közvélemény kutatás értékelésénél is igaz. A Heti Válasz januári 10-i számában publikált, Nézőpont Intézet által készített kutatás alapján rendelkezésünkre áll néhány lakóhely és iskolai végzettség szerinti adat is, ami szerint a felsőfokú végzettségűek körében, valamint a fővárosban élők esetén a legkisebb az igenre való hajlandóság, míg az alap/középfokú végzettségűek és községi lakosok azok, akik leginkább igennel szavaznának.
A közvélemény kutatásokon megígérni a részvételt az egy dolog –valóban elmenni voksolni már egészen más. Nem véletlen, hogy a mért részvételnél a valós részvétel mindig jóval alacsonyabb, sőt: ha egy országgyűlési választás után megkérdezzük az embereket, hogy ők elmentek-e szavazni, 4-5% rendszerint úgy emlékszik, hogy volt voksolni, valójában azonban otthon maradt!
2004 novemberében, egy hónappal a kettős állampolgárságról és a kórháztörvényről szóló népszavazás előtt készült Medián-felmérésben 42 százalék volt a magukat biztos szavazónak mondók aránya – a tényleges részvétel végül alig haladta meg a 37 százalékot.
Kérdés tehát hogy kik lesznek azok, akik végül tényleg elmennek. Ehhez Angelusz Róbert és Tardos Róbert, a 2002-es választás alapján készült táblázatát hívom segítségül: e két kutató a választási részvételtől való távolmaradás jellemzőit vizsgálta, mely alapján a következő állapítható meg: az alacsony végzettség, az egyedüllét, a vidéki élet jellemzően azok a tényezők, melyek magasabb távolmaradást eredményeznek. (Míg egy maximum nyolc osztályt végzett állampolgár 29%-ban inkább otthon marad, addig egy diplomás esetén ez az arány mindössze 7% (ha ráadásul fővárosi, ez az arány még kisebb)).
Ha ezt együtt nézzük a már ismert közvélemény kutatási adatokkal, akkor világosan látszik: jellemzően azok maradnak végül otthon, akik amúgy nagy valószínűséggel igennel voksolnának!
