Kellemetlen másfél hetet tudhat maga mögött az amerikai külpolitika. A táncot a kongresszus külügyi bizottsága nyitotta, akik határozatban ítélték el az első világháború utáni örmény népirtást, és hiába próbálta a Fehér Ház nyugtatni a török kedélyeket, nem járt sikerrel: erről írt Csizi blogtárs alább.
A következő kellemetlenséget az iráni hadszintére szenvedte Bush elnök, mikor is a hét közepén Putyin, Oroszország egyre inkább mindenható ura, kifejezetten baráti hangulatú látogatást tett Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnöknél. Vlagyimir ugyanis ellentétben az amerikai nyomással kifejtette, hogy szerinte Iránnak, mint minden országnak joga van fejlett technológiák alkalmazásához, így a békés célú atomenergia fejlesztéséhez. Egy esetleges iráni háborút pedig határozottan ellenezne. (Ennek a kijelentésnek egy esetleges ENSZ Biztonsági Tanács ülésen lehet jelentősége: az orosz vétó továbbra is megakadályozhatja az Egyesült Államok és Franciaország ilyen irányú terveit). George W. Bush a találkozót nem igen kívánta kommentálni, mint mondta, előbb meghallgatná Putyin "saját olvasatát" a történtekről. Irán ellen azonban határozottan szólt fel, egy esetleges harmadik világháború képét vizionálva.
Bush elnök hete azonban még nem ért véget: csütörtökön ugyanis a másik ENSZ BT-tag, kvázi-szövetséges Kínával is sikerült összerúgni a port: Kína behivatta az Egyesült Államok pekingi nagykövetét, miután szerdán az elnök személyesen adta át a dalai lámának a kongresszusi aranyérmet, ami az amerikai törvényhozás által adható legmagasabb polgári kitüntetés. Ezt a lépést Kína a belügyeibe való beavatkozásnak vette, hiszen a szemükben Tibet spirituális vezetője nem más, mint egy szeparatista, aki a népköztársaság megosztására törekszik.
Az, hogy a kitüntetést az elnök személyesen adta át, nyilván jelzésértékű. Többek között jelzi Bush népszerűségét is, mert ne legyünk naivak: ez a gesztus a demokratikus világ szemébe is könnyeket csalhatott, nem csak az amerikaiakéba. Kérdéses persze, hogy milyen következményei lesznek: Bush reménykedhet, hogy Kína nem tartja napirenden a kérdést. Bár azt tudjuk, hogy Tibet kérdése kiemelkedően fontos a Kínai Népköztársaságnak.
Ráadásul az sem szabad elfelejteni, hogy a héten tartja a Kína Kommunista Párt a kongresszusát, ami évekre előre megmutathatja a kínai bel és külpolitikai irányvonalát. Talán most elég lenne csak figyelni –de azt nagyon.
