Van egy ország, amelyet egy diktatórikus rezsim vezet, alapvetően katonai támogatással. A népnek nem jó, ezért fellázad a vezetők ellen. Úgy gondolják, ha számos más országnak joga van demokráciában élni, akkor nekik is. Legalapvetőbb politikai jogukat gyakorolják, mikor békésen tüntetnek a fennálló hatalom ellen, hogy változásokat érjenek el. Hiába a tüntetés békés jellege, a hatalom lesújt: gumibottal és könnygázzal oszlat, majd mikor ezzel nem éri el célját, belelövet a tömegbe, letartóztatja az embereket. De ők másnap mégis újra az utcára mennek, „ne lőj a saját népedre” –skandálják. Eközben a világ figyelme rájuk irányul, érzik a szimpátiát, és joggal várják, hogy segítsenek. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa össze is ül, azonban a világpolitika bonyolult: tényleges segítséget nem fognak nyújtani.
1956. Magyarország. 2007. Mianmar.
Valahogy úgy figyeljük ezt a távoli országot, mint annak idején figyelhettek minket a fejlett nyugati társadalmak. Drukkoltak a kis országnak, hogy vívja ki függetlenségét, vesse le a zsarnoki igát és lépjen a demokrácia útjára. Katonai-gazdasági segítséget azonban nem tudtak nyújtani. A mi korosztályunknak ez már történelem. Az azóta eltelt 51 évben számos demokrácia jött létre, a hidegháborúnak is csak emlékei vannak –kialakult egy új világrend. A demokrácia, mint a győztes ideológia –hirdette szinte mindenki. Ma már természetes, hogy a világ vezető hatalmai, az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az Európai Unió országai rendszeresen tárgyalnak egymással különösen, ha gazdasági kérdésekről van szó. Érdekes módón az emberi jogi kérdések ma már gyakran (ismét) háttérbe szorulnak. A gáz- és olajellátás fontosabb, mint hogy legyen ellenzék, valódi többpártrendszer és szólásszabadság egy „baráti” országban. Akármilyen hangos Amerika, ha valahol ki lehet állni a demokrácia és szabadság mellett, ha Kínáról van szó, rögtön elhalkul.
Néhány napja Mianmar népe fellázadt. Több tízezres tömeg vonult az utcára, a menet élére buddhista szerzetesek álltak. Az országban 45 éve katonai diktatúra van, az ellenzéki vezetők börtönben-házi őrizetben vannak. A gazdaság az összeomlás szélén, az ország a korrupciós lista utolsó előtti helyén van. A kormányzat további, a népet sújtó intézkedést hozott, aki azt mondta: elég. Tüntettek egy-két napig, míg a kormányzat is azt mondta elég: a kivezényelt katonák megpróbálták szétoszlatni a tömeget. Az eredmény eddig: 9 halott, számos sebesült, majdnem ezer letartóztatás (többségében buddhista szerzetes, akiket a kolostorokból „fogtak össze”).
A mianmari helyzetnél csak az ENSZ reakciója szomorúbb. A Biztonsági Tanács (BT) tegnap este rendkívüli ülést tartott, melynek eredménye: az ENSZ nyugtalanságát fejezte ki a helyzet miatt, továbbá önmérsékletet sürgetett. Szóval a lelátóról drukkol. És miért nem jut tovább a szavakon? Nos, az ENSZ BT-ben „a tagok megosztottak”. Egész pontosan Oroszország és Kína az, aki szerint itt az ENSZ-nek nincs mit tennie, a szankciók nem használnak ilyenkor, különben pedig „Kína és a BT más tagjai számára a (mianmari) helyzet bizonyos problémákat vet fel, de a jelenlegi szakaszban ezek a problémák nem fenyegetik a regionális és a nemzetközi békét és biztonságot” –fogalmazott a kínai Ensz-nagykövet. Kína tehát mosolyog és úgy tesz, mintha nem is értené, miről van itt szó, miért aggódik Amerika és az EU.
Pedig mindenki tudja, milyen –Kínai szemszögből- veszélyes precedens lenne a térségben, ha egy elnyomó rezsim elleni lázadást, a demokráciáért való küzdelmet az ENSZ támogatná.
Én nem tudom, mi lesz Mianmar sorsa. Félek, hogy az ’56-os analógia folytatható lesz. Mert bár számos országban tüntetéseket, aláírásgyűjtést szerveznek, és egy emberként szorítanak a felkelők győzelméért, sajnos ezt külső támogatás nélkül igen nehéz lesz elérniük. Csak legmerészebb álmainkban gondolhatunk arra, hogy a nyugati államok a sarkukra állnak és kikényszerítik Kínánál és Oroszországnál a helyzet átértékelését és az emberi jogok betartatását. Sokkal valószínűbb, hogy az amerikai, angol, francia, német, magyar sportolók ott fognak masírozni az pekingi Olimpia stadionban kevesebb mint egy év múlva. Miközben Tibetet megszállva tartják, a szólásszabadságot korlátozzák, az emberi jogok esetlegesek.. mindeközben a világ sportolói elvonulnak majd és integetnek a Kínai Kommunista Párt első emberei előtt. Kevés olyan szimbolikus esemény van, mint az olimpia. Ha a jövőbe meredek és felsejlik előttem 2008 – Peking, akkor arra most azt írom: 1936 – Berlin.
