Az 1987-es lakitelki találkozó huszadik évfordulója alkalmából gyűltek össze a hétvégén a jobboldal jeles képviselői. Sokak szerint Lakitelekkel kezdődött a rendszerváltás / rendszerváltozás / rendszerváltoztatás –kinek hogy tetszik, én a rendszerváltást használom a továbbiakban.
A találkozón azonban nem a megemlékezésé volt a főszerep, a rendezvény nem sokkal volt több, mint egy átlag jobboldali-értelmiségi találkozó, ahol a Gyurcsány-problémán lehet rágódni. Amiben talán mégis más volt, azt a résztvevők személyének köszönhette: régen láttuk már együtt a jobboldalt Csurka Istvántól Csoóri Sándoron és Lezsák Sándoron keresztül természetesen Orbán Viktorig. Akiket többen hiányoltak –többek közt a Magyar Nemzet publicistája Pilhál György is- azok a mai MDF-esek. Őket azonban –és itt válaszolhatunk is Pilhál György azon kérdésére, hogy ők vajh’ miért nem jöttek el- egyszerűen nem hívták meg. Egyes érvelések szerint, mert a mai vezetők nem voltak ott húsz éve –ami kétség kívül igaz is, azonban a most hétvégi résztvevők közül mondjuk Orbán Viktor és Szűrös Mátyás sem volt jelen akkor.
A találkozó végül nem lett több, mint az akkori és mostani viszonyok egyfajta párhuzamba állítása. A „Kádárnak mennie kell” mondatot „Gyurcsánynak mennie kell” váltotta fel. Közben elhangozottak igen kemény és távolra mutató mondatok-gondolatok, ám most nem ezek boncolgatásával szeretnék foglalkozni, inkább az akkori és mostani viszonyok közti párhuzamot vizsgálnám meg kicsit, ahogy tette ezt Fricz Tamás politológus a keddi Magyar Nemzetben.
A párhuzamba álltás alapja az ország rossz gazdasági helyzete, kilátástalanság, a kormányzó erők és a rendszer válsága. Mindezek többnyire helyes meglátások, a legtöbbel én magam is egyetértek. Amiről azonban Fricz Tamás bölcsen hallgat, az valami plusz, aminek a hiánya pont Lakitelek miatt érződik: ez pedig az alternatíva, a hogyan tovább valós válasza. Ugyanis a párhuzamnak ki kellene terjednie az akkori lakitelkiekre, az Ellenzéki Kereksztalra, az akkori ún. rendszerváltó pártokra, az új (vagy épp újjáalakul) és tiszta pártokra. A mai helyzet komolyságát és kilátástalanságát véleményem szerint ugyanis ezek hiánya adja: hiába jutott el odáig a nép egy jelentős része, hogy azt mondja: ez nem jó, valós alternatívát nem tudnak megjelölni. A Fidesz tisztasága is ugyanúgy a múlt ködébe vész, mint az Szdsz hajdani lelkes antikommunizmusa és hogy ők 15 millió magyar pártja akartak lenni (érdemes a korabeli kampányfilmeket megnézni, a határon túliak kérdését a liberális párt videójában találjuk meg).
Bizonyára nem véletlen, hogy az első szabad választáson legtöbb szavazatot kapott két pártra ma legfeljebb a választók egytizede szavazna, míg a jelenleg a szavazók 80-85 százalékát maga mögött tudó két nagy párt 1990-ben még csak a voksok 20 százalékát kapta meg. A szavazók mozognak, keresik, kire lenne érdemes szavazni, és bár kezd kialakulni stabil bázis, ez jellemzően 20% körül marad: a közvélemény-kutatások általában csak egy párt népszerűségét mutatják, amiből ugyan kiderül, hogy épp most kit választanának meg az emberek, de abból a kérdésből, hogy „Ön kit tart alkalmasnak a kormányzásra” a Fidesz messze nem kerül ki olyan jól, mint amit az adatokból következne.
Végül még egy gondolat a párhuzamhoz: a rendszerváltást követelő csoportok számára az első nagy siker talán az lehetett, amikor az MSZMP, elismerve a fennálló helyzetet, formálisan is engedélyezte a pártok létrejöttét. Érdekes módón, a rendszerváltás utáni parlamenti pártok mindent megtettek annak érdekében, hogy ezzel a joggal de facto ne lehessen élni. Gondolok itt az 1994-es módosításra, mikor az amúgy sem alacsony 4%-os küszöböt 5%-ra emelték (amit ugye országosan kell elérni, így a regionális pártoknak sincs esélyük a parlamentbe kerülni). Ilyen továbbá a kopogtatócédulák letarolásának gyakorlata, de igazából már eleve a gyűjtőcédulák maguk is gátat szabnak az újonnan indulóknak.
És ebben egyformán bűnös kormány és ellenzék. Az, hogy csak ők vannak, szerintem ez az igazi bűnük. Ezt mégsem kéri rajtuk számon senki.
